MENÜ

A tejhasznú tehenek takarmányozásának fõbb szempontjai

Oldalszám:
Prof. Dr. habil Brydl Endre 2014.06.12.

A nagy tejtermelésû tehén energiaigénye csakis kiváló minõségû tömegtakarmányok etetésével elégíthetõ ki. Ezért a takarmánytermesztésre, -betakarításra, -tartósításra és -tárolásra legalább akkora figyelmet kell fordítani a nagylétszámú tehenészetekben, mint ahogy azt a búza- vagy a kukoricatermesztésben teszik.

Arra kell törekedni, hogy az etetett tömegtakarmány energiatartalma az életfenntartó szükségleten felül legalább 14–15 liter tej termelését is lehetõvé tegye. Így lehetséges az, hogy a naponta 40 liter tejet termelõ tehén energiaigényét kielégítsük. Erre önmagában a silókukorica-szilázs etetése nem elegendõ, ezért ezt ki kell egészíteni ugyancsak jó minõségû szenázs és/vagy lucerna és/vagy réti széna etetésével.

Arra kell törekedni, hogy az etetett abrak mennyisége soha ne haladja meg a felvett takarmány-szárazanyag 50%-át, és a termelés különbözõ szakaszaiban a 1. táblázatban foglaltak szerint biztosítsák a tömegtakarmány : abrak arányt a takarmányok szárazanyagában.

 


Lényeges az is, hogy a különbözõ takarmányokat külön-külön vagy összekeverve etetik-e. Gyakorlati tapasztalatok alapján az a vélemény, hogy a komplett takarmánykeverék etetése a megfelelõbb, mert így nincs módja az állatnak a válogatásra, és ez feltétele a termelésarányos takarmányozásnak. Ugyancsak megfigyelések bizonyítják, hogy a tömegtakarmánykomponensek külön-külön etetése esetén a tehén takarmányfogyasztásának szerkezetét egyik napról a másikra megváltoztathatja, ami bendõmûködési zavart okozhat. Minél nagyobb a termelés, annál inkább szükséges a komplett takarmánykeverék (TMR, Total Mix Ration) etetése. A komplett monodiéta elõnye, hogy a takarmánykeverék összetétele azonos, ami kedvez a bendõbaktériumok folyamatos szaporodásának, és ezáltal kedvezõ bendõemésztést eredményez.

Fontos, hogy helyesen állítsák be a komplett takarmánykeverék tápanyag-koncentrációját. Ennek jó módszere, amikor figyelembe véve a rendelkezésre álló tömegtakarmányok beltartalmi értékeit, kiegészítik azt energia- vagy fehérjedús abrakkal a termelési szint, a vemhességi állapot, a kondíció és az átlagos testsúly által meghatározott szükségletnek megfelelõen, majd azt összekeverik.

Lényeges az etetés gyakoriságának megválasztása is. Fontos, hogy naponta minél többször etessük a komplett takarmánykeveréket, ezért az szinte folyamatosan álljon rendelkezésre az állatok elõtt. Arra ügyelni kell, hogy a kiosztásra kerülõ takarmánymennyiség a fogyasztásnak megfelelõ legyen, tehát mindig friss takarmány álljon az állatok elõtt. Takarmányozás-élettani szempontból kedvezõ, ha naponta legalább háromszor etetünk.

A nagy tejtermelésû tehén fehérjeszükségletét általában könnyebb kielégíteni, mint az energiaigényét. Különösen így van ez az ellést követõen a termelésbe lendülés idõszakában és a termelés csúcsán. A fehérjeszükségletet lehetõleg természetes fehérjeforrások etetésével elégítsük ki. Ne etessünk NPN-anyagot nagy termelésû tehénnel, különösen a laktáció korai szakaszában és addig, amíg a tejtermelés napi 20 liter alá nem csökken!

Rendkívül lényeges a nyersrostszükséglet kielégítése. A nyersrosttal kapcsolatosan a következõket kell figyelembe venni:

•  a takarmányadag nyersrosttartalmát, amely 17–23% legyen;

•  a rost minõségét (emészthetõségét) és

•  a rost formáját.

A rost formája (struktúrája) az egyik legfontosabb tényezõ, ezért elengedhetetlenül fontos, hogy a tejelõ tehén takarmányában adott rost legalább egy része hosszú szálú széna (strukturális rost) legyen. Ez nélkülözhetetlen nemcsak a bendõ mikroorganizmusok kellõ szaporodásához, de az intenzív bendõmozgások kiváltásához is.

A természetszerû takarmányozás, a kedvezõ bendõemésztés elõsegítésére növelni kell a takarmányadagon belül a tömegtakarmány-felvétel arányát. A tömegtakarmány-felvétel növelésének legbiztosabb módja, ha az jó minõségû, ízletes, kicsi a vajsav- és ecetsavtartalma, ugyanakkor táplálóértéke és szárazanyag-tartalma – bizonyos határig – nagy, nyersrosttartalma könnyen emészthetõ. A takarmányfelvételt a rost formája is befolyásolja: minél nagyobb a strukturális rosttartalom, annál kedvezõbb a hatása a takarmányfelvételre. A túlzott abraketetés – különösen, ha az abrak fehérjében gazdag – csökkenti az étvágyat és ezen keresztül a takarmányfelvételt, de a költségeket növeli. Az esetleges takarmányváltások átmenettel történjenek, a hirtelen és átmenet nélküli takarmányváltoztatások az étvágy csökkenését is okozzák. A tejtermelõ tehenészetek veszteségeinek egyik oka igen sok esetben a közepes és a gyengén termelõ tehenek túletetésében, de még inkább a nagy tejtermelésû egyedek alultakarmányozásában keresendõ és található meg, ezért mindent el kell követni a termelésarányos takarmányozás megvalósítására.

A nagyon jó minõségû tömegtakarmány, a nagy fehérje- és energiatartalmú abrak, valamint a gyakori takarmányozás a kulcsa a magas színvonalú tejtermelésnek. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a legjobban összeállított takarmányozási program is csak annyit ér, amennyit abból megvalósítanak. Ezért akiknek a termelés irányítása a feladatuk, azon túl, hogy kidolgozzák a takarmányozási programot, rendszeresen figyelni kell az állatokat, hogy miként fogyasztják a takarmányt, figyelemmel kell kísérni annak minõségét és azt is, hogy a programot megfelelõen alkalmazzák-e. Figyelemmel kell kísérni a termelés alakulását, valamint a tej összetételének változását is.

Tekintettel arra, hogy az ún. produkciós betegségek a termelési színvonal emelkedésével gyakoribbakká válnak, a 6000 liternél nagyobb laktációs tejtermelésre képes tehenészetekben célszerû a takarmányozást és a tehenek egészségi állapotát anyagcsere-vizsgálattal idõrõl idõre ellenõrizni.

A különbözõ élettani szakaszban lévõ tehenek termelési csoportjainak napi takarmányadagját az átlagos élõsúly, a fajlagos napi tejtermelés és a vemhességi állapot alapján kell megállapítani úgy, hogy a fejadag a csoport átlagos táplálóanyag-szükségletét elégítse ki. A fogadó és a nagy tejtermelésû csoport a tömegtakarmányt legalább napi négy alkalommal kapja.

A teheneket tenyészkondícióban kell tartani. A kondíciót folyamatosan, havonta egy alkalommal, lehetõleg a termelésellenõrzéssel (befejéssel) egyidõben értékelni kell. Nem fordulhat elõ, hogy a tehén a laktáció befejezõ szakaszában, vagy a szárazonállás idõszakában elhízzon. A kívánatos kondíciópontszám (tenyészkondíció) 3,0–3,5. Fontos, hogy a tehenek kondícióváltozása ne legyen több 1 pontnál a laktáció folyamán.

Az állatok csoportosítása során nemcsak a napi tejtermelést és a gesztációs állapotot, hanem a kondíciót is figyelembe kell venni. Azt az állatot, amelynek kondíciópontszáma egyik hónapról a másikra nõ (hízik), eggyel alacsonyabb energiaszintû takarmányozási csoportba kell áthelyezni, mint amibe a napi tejtermelése alapján kerülnie kellett volna. Fordított esetben hasonló elvek szerint kell eljárni, de ellenkezõ elõjellel. Ily módon kiküszöbölhetõ, hogy a tehén a laktáció végén, illetve a szárazonállás idõszakában kövér, vagy túlságosan sovány legyen. A szárazonállás idõszakában a kondíciót már nem lehet jelentõsen befolyásolni.

A teheneket a várható ellésük elõtt 60 nappal hirtelen, ún. drasztikus módon ajánlott elapasztani. Ezen azt kell érteni, hogy az apasztásra kijelölt nap reggelén a fejést követõen az állatokat áthelyezik a szárazonállók csoportjába, és többet nem fejik. Azt a tõgynegyedet, amelyik a laktáció során klinikai tõgygyulladásos volt, illetve az apasztás elõtt 2–3 héttel végzett mastitestpróbával 2–3 keresztes reakciót adott és a bakteriológiai vizsgálat eredménye is pozitív volt, a kimutatott kórokozó antibiotikum-érzékenységének megfelelõen, hosszú hatású (long acting) készítménnyel célszerû kezelni (az adott tõgynegyedet le kell „zárni”). Az antibiotikumos kezelést a tõgybimbók fertõtlenítésével kell befejezni.

Az apasztás utáni héten fokozott figyelmet kell fordítani a tõgy egészségi állapotára. Ezen idõszak alatt két-háromnaponta ajánlatos bimbófertõtlenítést végezni. Az esetleg fellépõ klinikai tõgygyulladást a szakma szabályai szerint kell kezelni.

Az apasztás idõszakában a naponta 25–30 l-nél több tejet termelõ tehenek apasztását nagy körültekintéssel kell végezni. Nem szabad szem elõl téveszteni, hogy a galaktopoezist a tõgyben a fejés során kialakuló nyomáscsökkenés tartja fenn neurohormonális úton, tehát nem elsõsorban a takarmányadag drasztikus csökkentésével lehet az ilyen teheneket elapasztani, hanem a napi fejések számának csökkentése vezet eredményre. A drasztikus takarmányadagcsökkentés mesterségesen elõidézett energiahiányt eredményez, amely (holstein-fríz önfeláldozó tejtermelõ állat) fokozott, vagy kóros mértékû zsír-mobilizációt, szubklinikai zsírmobilizá-ciós betegséget idézhet elõ. Az energiaegyensúlyi zavar elléskor ismétlõdhet, amely a májsejtek ismétlõdõ fokozott igénybevétele okán sokkal súlyosabb következményekkel járhat (Kapp P., 1979). A szárazonállás idõszakában a napi takarmányadag 11–12 kg szárazanyagban 55–60 MJ NEl legyen. A várható ellés elõtt 2–3. héttõl (az ún. elõkészítés idõszakában) kezdõdõen a tömegtakarmány adagját, elsõsorban a szénaadagot az állatok étvágyának megfelelõen 10–30%-kal szükséges növelni. Ha lehet rétiszénát kell etetni egyrészt annak kiváló strukturális rost tartalma, másrészt a kedvezõ étrendi és nutritív hatása miatt. Ez az elõkészítés ellés elõtti elsõ, a nagyobb mennyiségû takarmányfelvételhez való szoktatás, az ún. „bendõsítés” fázisa.

 


Vitatott, hogy az elõkészítés folyamán szükséges-e „abrakot” etetni. Ennek eldöntése minden esetben a tömegtakarmány minõségétõl és az állományra jellemzõ laktációs termelésétõl függ. A szárazonállás utolsó 2–3 hetében a magzat testtömeg-gyarapodása, a magzati folyadékok, a méh és a placenta tömegének gyarapodása számottevõ (1. és 2. ábra), emiatt jelentõsen nõ a tehenek energia- és fehérjeigénye.

 


Ugyancsak jelentõs a tejmirigy tömegének változása is, amely több mint duplájára nõ az ellés idejére (2. táblázat). Mindezen változások tápanyagigényének kielégítése elengedhetetlen, azonban arra kell törekedni, hogy ezt lehetõleg kiváló minõségû tömegtakarmánnyal lehessen megvalósítani. Abban az esetben, ha nem áll rendelkezésre jó minõségû tömegtakarmány, és/vagy az állomány laktációs tejtermelése eléri, illetve meghaladja a 8 000 kg-ot, az ellés elõtti 2–3 hétben az állatok fokozódó tápláló- és „hatóanyag”-igényét a tömegtakarmányon kívül „abrak” etetésével szükséges kielégíteni. Ebben az esetben azonban különösen nagy hangsúlyt kell fektetni arra, hogy az abraknak (májvédõ koncentrátumnak) viszonylag nagyobb arányban bypass energiát (bypass jellegû szénhidrátot) és bypass fehérjét kell tartalmaznia. Bendõben könnyen lebomló szénhidrátot tartalmazó abrak etetése nem jöhet számításba a bendõacidózis kialakulásának kockázata miatt. A hatóanyagok közül nagy jelentõsége van az A-, D3,- E-vitamin, a niacin és a védett metionin adagolásának. Az ásványianyag-ellátásra szintén nagy figyelmet kell fordítani. Ugyancsak elõnyös lehet szarvasmarha fajspecifikus, a rostbontást segítõ nem keményítõbontó poliszacharidáz enzimet adagolni, ami a bendõben lévõ összetett szénhidrátok, elsõsorban a növényi sejtfalban lévõ hemicellulózok bontásával a bakteriális fehérjeszintézishez szükséges fermentálható szerves anyag mennyiségét, ily módon a bendõflóra szaporodásához szükséges energia mennyiségét növeli. Ezáltal jelentõsen fokozódik a bendõ emésztõkapacitása, nõ az illózsírsav-termelés, javul az energia- és a fehérjeellátottság, és ezek értékesülése, végsõ soron nõ a tehenek tejtermelése és javul az egészségi állapotuk.