MENÜ

Kokcidiózis

Oldalszám: 57
2014.06.06.

A kokcidiumok az egysejtûek egyik rendszertani egységének (Eimeriidae) tagjai. Jellemzõen gazda-, szerv- és szövetspecifikus paraziták.

Ez azt jelenti, hogy az egyik állatfaj kokcidiuma másik állatfajban nem tud fejlõdni, és az adott állatfaj meghatározott szervének egy bizonyos típusú sejtjeiben képes csak szaporodni. Többnyire a gazdaállat bélcsatornájának különbözõ szakaszán a nyálkahártya hámsejtjeiben élõsködnek, de van olyan faj, amelyik az epeér falának a hámjában (Eimeria stiedai = nyúl) vagy a vesecsatornák hámjában (E. truncata = lúd) szaporodik.

A z Eimeria-fajok életciklusa háromfázisú: sporuláció, fertõzés és skizogónia. A bélsárral ürülõ oocisztáknak érési folyamaton kell átmenniük ahhoz, hogy fertõzõképessé váljanak. Ezt a folyamatot nevezzük sporulációnak. A szabadba jutott oociszta ellenálló burkában a megfelelõ hõmérsékletû, nedvesség- és oxigéntartalmú (exogén) környezetben átalakul a sejtanyaga, és fertõzésre alkalmas sporozoiták jönnek létre. Ez az átalakulási folyamat Eimeria-fajonként hosszabb-rövidebb idõt – 2–4 napot – igényel. Az így fertõzésre alkalmassá váló oociszta táplálkozás vagy ivás közben, szájon át a gazdaszervezetbe jutva megkezdi életciklusának szervezeten belüli (endogén), parazitikus formáját. A sporozoiták a gazdaállat szervezetében az oociszta burkából kiszabadulva a nyálkahártya hámsejtjeibe furakodva fertõzik a gazdát. A sejtekbe jutott formák „hasadással” schizontákat képezve sokszorozódnak. Egy idõ után tömegük megrepeszti a fertõzött sejtet, ami természetesen elpusztul. A kiszabadult fejlõdési alakok ismét – fajtól függõen egyszer vagy többször – újabb hámsejtekbe hatolva sokszorozódnak és újabb sejteket pusztítanak el. Végül ivaros formát (gametocita) képeznek, amelyek egyesülnek és zygotát alkotva hozzák létre az oocisztákat.



Természetes körülmények között a legtöbb emlõs állatfaj nagy mennyiségû oocisztát ürít a bélsarával anélkül, hogy klinikai tünetet mutatna. A kokcidiumok okozta fertõzöttség akkor válik fontos betegséggé, amikor mesterségesen nagy tömegû állatot szorítunk egy szûk élettérbe. Ilyenkor az oociszták milliói szennyezik a környezetet (alomanyagot) elõsegítve a gyakori és súlyos ismételt fertõzõdést.



A kokcidiózis következménye a hámsejtek jelentõs mértékû pusztulása. A bélben létrejött kokcidium okozta fertõzés hatása az emlõsökben a gazda–parazita viszony állapotától függ. Így a kérõdzõkben jelentõs elhullási arány figyelhetõ meg az erõsen kórokozó fajok esetében.



Megközelítõen 15 Eimeria-fajt ismerünk a szarvasmarhából. Ezek közül kettõ (E. zuernii, E. bovis) rendelkezik potenciálisan erõs kórokozó képességgel. A fertõzöttség általában teheneknél, vagy leellett, szoptató üszõknél figyelhetõ meg, viszont a felnõtt állatoknál stresszhelyzettel párosuló súlyos fertõzöttség esetén klinikailag megnyilvánuló betegségként jelentkezik.



A juhoknál és kecskéknél a kokcidiumfertõzöttség látszólag általános és a klinikailag egészségesnek tûnõ állatok bélsarában tömegesen találhatók a fertõzõ oociszták. Kiskérõdzõknél az 1879 óta ismert kokcidiózis mint betegség kizárólag a 4–10 hetes korú, fiatal állatoknál jelentkezik. Viszonylag keveset tudunk a különbözõ fajok kórokozó szerepérõl, de az megállapítható, hogy juhokban az E. ovinoidalis, kecskében pedig az E. ninakohlyakimovae nagyon erõs kórokozó képességû lehet.



Csak egy fajt ismerünk a lovaknál (E. leuckarti), amelyrõl nem tudjuk pontosan, hogy milyen mértékû betegséget okoz. Fertõzöttség esetén szabálytalan, idõnként visszatérõ hasmenés jelentkezik.



Elképzelés szerint legalább 12 Eimeria- és egy Isospora-fajt tartanak nyilván sertésekbõl. Ezek a fajok nem tekinthetõk a jelentõs sertésbetegségek okozóinak, az I. suis kivételével, amely az egyetlen kórtanilag jelentõs faj. Ez okozza a sertések újszülöttkori kokcidiózisát, amely az 1–3 hetes korú malacok hasmenésben megnyilvánuló megbetegedését idézi elõ.



Bélkokcidiumok igen gyakran fordulnak elõ egészséges nyulakban is. A fiatal, rossz higiéniai viszonyok között tartott állatok azonban bél-kokcidiózisban súlyosan megbetegedhetnek. Tapasztalatok alapján ez a bántalom az 1–3 hónapos nyulak egyik leggyakoribb és jelentõs elhullással járó betegsége. Tíznél több faj elõfordulását írták már le, de még most sem sikerült pontosan beazonosítani a különféle fajokat és a kórokozó képességükrõl is vita folyik. Jelenleg az E. intestinalis-t, E. perforans-t és E. magna-t tartják a legjelentõsebb bélben élõ fajoknak. A házinyulak epeereiben gyakran fordul elõ az E. stiedai, amely súlyos májelváltozást okoz. A fertõzés iránt az 1-2 hónapos nyulak a legfogékonyabbak, az 5 hónaposnál idõsebbek viszont már igen ellenállóak a betegséggel szemben a fertõzés következtében kialakult immunitás miatt.



Kutyákban gyakran található az Isospora canis és az I. ohioensis. Igazából ezek a paraziták önmagukban nem okoznak megbetegedést, de más – a szervezet ellenálló képességét gyengítõ – kórokozókkal (vírusok) együtt vagy immunhiányos állapotban megbetegedést idéznek elõ. A ragadozók Isosporáinak sajátos tulajdonsága, hogy a zsákmányállatok is hordozhatják azt és elfogyasztásukkal ugyancsak fertõzõdhet a végleges gazda.



A macskákban gyakori I. felis és I. rivolta, melyek – ugyanúgy mint a kutyáknál – a gazdát nem jelentõ, parazitát hordozó kis rágcsálók elfogyasztása útján is fertõzhet. Ezeknek a kórtani jelentõsége önmagában szintén csekély, csak más betegségek társulása esetén jelentkezik klinikai tünetekben.



Zoonotikus jelentõsége miatt feltétlenül foglalkozni kell a kizárólag macskákban élõsködõ Toxoplasma gondii nevû bélparazita egysejtûvel. Fejlõdési ciklusában a végleges gazdán kívül sok emlõs – többek között az ember – és a szárnyasok is szerepet kapnak, mint parazitahordozók.



A legtöbb macska a Toxoplasma nyugvó stádiumban lévõ fejlõdési alakjait (ciszta) hordozó állatok (általában egerek) elfogyasztása útján, de közvetlenül az érett oociszta felvételével is fertõzõdhet. Az emésztõ enzimek hatására az egerek szöveteiben lévõ toxoplasma cisztákból kiszabaduló fejlõdési alakok – a kokcidiumokhoz hasonlóan – a bél nyálkahártyájának hámsejtjeibe furakodva sokszorozódnak, ivaros szaporodás után oocisztákat hoznak létre és ezek az oociszták a bélsárral a külvilágra ürülnek. A szabadba jutott oociszta az oocisztákat ürítõ macska környezetében élõ összes madár- és emlõs fajba – köztük az emberbe is – (mint köztigazdába) bekerülhet és a vérárammal különféle szervekbe eljutva túlélõ cisztát képez. A köztigazdák többnyire tünetmentesen hordozzák ezeket a cisztákat. Ez alól kivétel a juh és az ember.



Felnõtt juhban a toxoplazmózis vetélést és a bárányok újszülöttkori elhullását okozza. Terhes nõknél a Toxoplazma oocisztákkal való elsõ fertõzõdés hatása attól függ, hogy az a terhesség melyik idõszakában történik. A terhesség kezdeti szakaszában abortuszt észlelünk, a késõbbi fertõzõdés eredménye a magzat idegrendszerének és egyéb szerveinek különféle mértékû károsodása lehet. Az elsõ fertõzõdés olyan immuntást idéz elõ az emberi szervezetben, amely a késõbbi fertõzések hatását jelentõs mértékben tompítja. A felmérések szerint egyes területeken az emberek több mint 25%-a egyszer már átesett egy Toxoplasma-fertõzöttségen.



A madaraknál – gazdasági jelentõségénél fogva – elsõsorban a házityúk és a pulyka kokcidiózisa került elõtérbe. (Igazság szerint a többi szárnyas faj Eimeriáit nem is nagyon ismerjük és a gazdasági jelentõségüket sem túlzottan vizsgálták.)



A házityúk kokcidiózisát igen gyakran diagnosztizálják a kórbonctani és laboratóriumi vizsgálatok során. Hat faj (E. acervulina, E. mivati, E. maxima, E. necatrix, E brunetti és E. tenella) a kórokozó képessége és a kártétele miatt nagy jelentõségû. A vékonybél elülsõ szakaszában élõ két fajnak (E. praecox, E. mitis) – gyengébb kórokozó képességük miatt – kisebb jelentõséget tulajdonítunk.



A leggyakoribb és legveszélyesebb kórokozó – a „vörös hasmenést” elõidézõ – vakbélben élõsködõ E. tenella. A hatékony kokcidium elleni készítmények megjelenése elõtt a nagy létszámú pecsenyecsirke-állományok megtizedelésével jelentõs gazdasági kárt okozott.



A pulykában hét kokcidiumfaj élõsködik: E. adenoides, E. gallopavonis, E. meleagrimitis, E. dispersa, E. meleagridis, E. innocua és E. adenoides. Csupán az elsõ négy az, amely valóban patogén és így gazdasági jelentõséggel bír. Az E. adenoides nevû fajt tartják a pulyka kokcidiumai közül a legnagyobb kórokozó képességûnek. A súlyos elváltozások elsõsorban a vakbélben mutatkoznak, de erõs fertõzés esetén a vékonybél hátulsó szakaszára és a végbélre is kiterjedhet az elváltozás. A pulyka-kokcidiózis elterjedtségére utal, hogy egy tíz évvel ezelõtti felmérés alapján a bántalom a gazdaságok több mint 70%-át veszélyeztette.



A kokcidiózis – mint tünetekben megnyilvánuló betegség – viszonylag könnyen kezelhetõ. Emlõsök esetében általában a beteg egyedek szorulnak ellátásra. Többnyire (potenciált) szulfonamidokat és antibiotikumokat lehet a gyógyításra eredményesen használni. Kiegészítõ terápiaként – a hasmenés miatt – a szervezet kiszáradásának megelõzésére folyadékpótlást is javasolnak.



Más a helyzet a nagy tömegben együtt tartott és szûk térre összezárt brojlercsirke és -pulyka esetében. Ennél a két állatfajnál a tömeges megbetegedés – sok esetben az ebbõl eredõ nagy gazdasági kár – megelõzése végett a termelési idõszakban folyamatosan „kokcidiosztatikumos” védelem alatt tartották a madarakat.



A kokcidiózis ellen alkalmazható vakcinák megjelenésével a szemlélet is jelentõsen változott, eleget téve az élelmiszer-biztonsági követelményeknek is. A folyamatos gyógyszerhatást felváltja egy kémiai anyagokat nem tartalmazó, a természetes ellenálló-képesség kiváltására alkalmas védekezési módszer.



A szakirodalmi adatok szerint úgy tûnik, hogy kokcidiumok elleni ellenálló-képesség a fiatal állatokban csak rövid ideig áll fenn. Ezzel szemben az ismételt fertõzõdés hosszabb ideig tartó immunitást vált ki, mint az egyszeri fertõzõdés. A súlyos infekció természetesen áttörheti ezt az immunitást és ilyenkor a nagy mennyiségben kialakuló fejlõdési alakból képzõdött oociszták megjelennek a bélsárban, sõt klinikai tünetekben megnyilvánuló betegség is jelentkezhet. Ebbõl látható, hogy a kokcidiózis elleni természetes immunitás kialakulása lassú és néhány hetet vesz igénybe. Éppen ezért a rövid élettartamú brojlereknél célszerû vakcinákat alkalmazni, amelyek segítségével már néhány napos korban olyan mennyiségû oocisztát juttatunk be szájon át a madarak szervezetébe, amely elegendõ a szükséges szintû immunitás kialakításához.



Ma már több, különféle típusú élõ vakcina van forgalomban, amelyek alkalmazásával a baromfi kokcidiózis jelentkezése megelõzhetõ (táblázat).

 






Ezeknek a vakcináknak két fajtáját különböztetjük meg. Az élõ virulens vakcinák a fertõzõképes oociszták meghatározott mennyiségét tartalmazzák. Megfelelõ adagolással szabályozni lehet az egy-egy állat által felvett fertõzõ anyag mennyiségét, amely nem éri el a betegség kialakításához szükséges szintet, de az immunitás megszerzéséhez elegendõ. Az ilyen típusú vakcinákat olyan termelési környezetben ajánlott használni, ahol az állatokat egyszer áttelepítik (pl.: az elõnevelõbõl a termelõ istállóba). Az ivóvízzel szervezetbe juttatott attenuált parazitákat tartalmazó vakcina a baromfiban elõforduló hét Eimeria-faj „korai vonalának” sporulált oocisztáit tartalmazza. Ezekre a „koraivonalakra” az a jellemzõ, hogy az életciklusuk rövidebb, a szaporodási potenciáljuk alacsonyabb, adagtól függõen nem, vagy csak enyhe tüneteket okoznak, de ezek ellenére az immunizáló képességük megmaradt a vad törzsek szintjén és ezeket a tulajdonságokat generációkon át megtartják.



Mivel valamennyi kokcidiózis elleni vakcina élõ parazitákat tartalmaz és az ezekkel történõ folyamatos „újrafertõzõdés” tartja fenn hosszú távon az immunitást, ezért az így vakcinázott állományokban nem szabad kokcidiumellenes gyógyszereket használni.



Mint a fentiekbõl látható, az élõvilág olyan csoportját képezi a kokcidiózist elõidézõ egysejtûek családja, amely rendkívül sok fajt foglal magába és szinte valamennyi gerinces állatban megtalálta a parazitikus életmódjának megfelelõ feltételeket. Megtelepedésük a gazdaállat enyhébb vagy súlyosabb megbetegedését okozhatja. Fejlõdésük szakaszai jól ismertek, de a rendszertanuk és a kórokozó képességük sok esetben még tisztázásra vár. Az ellenük való védekezés alapja a rendszeres újrafertõzõdés megakadályozása a megfelelõ környezeti higiénia kialakításával. Az is kiderült, hogy sajátos módon az ember egészségét képesek veszélyeztetni. Ha viszont már a gazda megbetegedését elõidézték, akkor rendelkezünk olyan gyógyszerekkel, speciális vakcinákkal, amelyeknek a bevetésével helyre tudjuk állítani haszonállataink egészségét.