MENÜ

Vetésre készülve

Oldalszám: 38-39
Benedek Szilveszter 2014.01.22.

„Amíg csak Föld lesz, nem szûnik meg a vetés és az aratás…” – szól a bibliai gondolat (Mózes 1. könyve 8,22), kifejezve ezzel, hogy az emberiség létezése elképzelhetetlen lenne e két, egymást kölcsönösen megalapozó folyamat nélkül. Vetünk, hogy arathassunk és aratunk, hogy vethessünk. A két folyamat azonban idõben is nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz, hiszen ha jobban belegondolunk, nemrég még a repce és a kalászosok betakarítását végeztük, most pedig már a vetési mûveletet megelõzõ talajmûvelési, növényvédelmi és tápanyag-gazdálkodási feladatokat tervezzük.

 

Ezért is tûnik mindenképpen aktuálisnak részletesebben a vetéssel, mint agrotechnikai mûvelettel foglalkozni. Elsõ nekifutásra néhány paraméterrel nagyon egyszerûen leírhatónak tûnik a téma: vetésidõ, sortávolság, vetésmélység, vetési csíraszám. Ezen belül természetesen már szakmai viták sorozatát generálja az a kérdés, hogy mikori vetésidõ, ill. mekkora sortávolság, vetésmélység és csíraszám. A termesztéstechnológia, a területi adottságok, a fajtaválasztás és természetesen az adott évjárat alapján az elõbb felsorolt vetési paraméterek eltérõ megválasztása bizonyulhat helyesnek. Bármennyire is fontosak azonban ezek a sarokszámok, nem írható le csupán ennyivel a vetés. Nem hagyhatjuk tudniillik figyelmen kívül, hogy egy folyamat egészébe kell illeszkednie, így nem függetleníthetõ a talajmûveléstõl, de a növényi fejlõdés egészétõl sem, hiszen annak egyik alapját a vetés milyensége jelenti.



Légrádi Miklóst nem kell bemutatni. Ahhoz, hogy a saját maga által a gyakorlatban megvalósított termesztéstechnológiai eljárásokat jobban el tudjuk helyezni térben, érdemes azonban tudni, hogy a Somogy megyei Lengyeltótiban és annak 6 kilométeres körzetében 520 hektáron foglalkozik szántóföldi növénytermesztéssel (õszi búza, kukorica, napraforgó és õszi káposztarepce kultúrákat termesztve). Az általa mûvelt területek átlagos aranykorona értéke 20 körüli, a talajok fizikai félesége pedig középkötött homokos vályogként jellemezhetõ. Régóta terveztük, hogy az õ tapasztalatai, meglátásai tükrében fogunk részletesebben foglalkozni a vetés témájával, hiszen mindenképpen példaértékû és nagyban elõremutató az a szemlélet, ahogy elhelyezi a termesztéstechnológiában, különösképpen a talajmûvelésben ezt a folyamatot. Megfogalmazása szerint a vetés a szaporítási folyamat kezdete, hiszen nemcsak a vetõmag-elõállító, hanem a növénytermesztõ is szaporít azáltal, hogy elveti a magot. Az optimális vetés megtervezése pedig nem az elõbb említett paraméterekkel kezdõdik, hanem a terület alkalmasságának vizsgálatával:



- Milyen a terület gyomborítottsága? Kizárja, vagy számottevõen nehezíti-e valamely kultúra vetését bizonyos gyomok erõteljes felszaporodása a területen? Ez a kérdés pedig nem a vetés elõtti hetekben válik aktuálissá, hanem már az elõvetemény gyomirtásának kivitelezésekor, ill. az annak betakarítását követõ tarlóápoláskor.



- Milyen a talaj állapota, ezen belül is a vízellátottsága? Légrádi Miklós szemléletes megfogalmazása szerint a talaj a „nedves szakasz” a szaporítási folyamatban, a magnak be kell ágyazódnia a talajba, hozzá kell tapadnia. Csak így érhetõ el, hogy stabil helyzetben kezdjen el csírázni az elvetett mag. Ebbõl következik az az elv, hogy „egy nedvesség alatt kell elvégezni a vetést”, azaz kerülni kell a magas mûveletszámot a talajmûvelésben, nedves magágyat kell készíteni, amelybe rögtön el is lehet vetni. Nem túlsimogatni kell a talajt, hanem olyan aprómorzsás szerkezetet létrehozni, amelyen megtapad a nedvesség és aztán az elvetett mag is.

 


Légrádi Miklós

 

 





A vetés technológiájának kidolgozásakor is a vizet, mint limitáló tényezõt kell szem elõtt tartani – szögezi le Légrádi Miklós. Nem elég arra várni, hogy lesz csapadék (mint ahogy erre nézve jó példát mutatott az idei év is), hanem tenni kell azért, hogy a talajmûveléssel a lehetõ legtöbb nedvességet õrizhessük meg a talajban a növények számára. A növénytermesztés sikerének egyik legfontosabb pontja a vízellátás kérdése. A csapadék mennyisége évrõl évre kiszámíthatatlan és – ha öntözés nem áll rendelkezésre – közvetlenül nem befolyásolható. Mégis, közvetett módon nagyban befolyásolható a talajok vízgazdálkodása: mulcsmûveléssel és rendszeres szervestrágyázással. A mulcsmûvelés víztartó talajmûvelési eljárás, hiszen a talaj felsõ rétegébe kevert szerves anyag csökkenti a talaj párologtatását és növeli nedvességmegtartó képességét. A szervestrágyázás javítja a talaj vízmegkötõ képességét is, az általa létrejövõ porózusabb talajszerkezetben több olyan kolloid mérettartományú apró felület van a talajrészecskéken, amelyen a vízmolekulák meg tudnak kötõdni. Ha pedig nem korlátozza eketalp, vagy tárcsatalp, a növény gyökere kellõen mélyre tud hatolni, így elérve az altalajban lévõ nedvességet is. A mulcsmûveléshez és a szervestrágyázáshoz szorosan kapcsolódik a tápanyag-gazdálkodás kérdése is. Egy év alatt nem lehet jó talajállapotot létrehozni, azonban a folyamatos szerves anyagot visszapótló talajmûvelés és szervestrágyázás akár egy homoktalajt is képes jelentõsen feljavítani. A rendszeres mûtrágyázás elengedhetetlen, de egy ilyen talajon elegendõ a növény igényénél alacsonyabb hatóanyagtartalmú tápelemmennyiség kijuttatása mûtrágya formájában, hiszen a talajban lévõ szerves anyagból is folyamatosan feltáródnak a tápelemek. A talajmûvelés és a tápanyag-gazdálkodási beavatkozások lényege úgy foglalható össze, hogy a talajt „segítse” abban, hogy élõvilága életben maradjon, így fenntartva egy biológiailag aktív, jó talajállapotot, amikor az altalaj egészen a fölsõ talajszintig egy egységként egyben mûködik. Ezzel kapcsolatban megint vissza kell kanyarodni a vízgazdálkodáshoz, hiszen így válik lehetõvé az altalajból a kapilláris víz felfelé áramlása. A termesztéstechnológia célját úgy lehetne a legjobban jellemezni, mint a kiváló víz-, levegõ- és hõgazdálkodási tulajdonságok elérését a termõterületen. Számos technikai beavatkozás létezik, amelyekkel javíthatóak ezek a tulajdonságok és a modern mezõgazdaság sikeressége ezek hatékony és eredményes alkalmazásán múlik, hiszen túl nagy rizikót jelentene mindig a megfelelõ idõjárásra várni.

 


A lazult talaj igazi mércéje: a keréknyom még nedves esõ után,

a nem taposott részen viszont felvette a vizet a talaj

 

 





A kalászosok betakarítása után kiemelt jelentõségû feladatnak számít a felszecskázott szármaradványok egyenletes és szellõs szétterítése. Ezzel a „szellõs szalmakalap” elvnek teszünk eleget. A Birkás Márta által megfogalmazott „szalmakalap” hasonlat arra utal, hogy a talaj felsõ rétegén a mulcs egyfajta árnyékoló funkciót tölt be, így mérsékelve a talajfelszínen keresztüli párologtatást. Az aratást követõen minél hamarabb elvégzett tarlóhántással tehát már a következõ kultúra vetését tudjuk megalapozni, hogy lehetõleg nedves magágyat lehessen majd készíteni számára. A mulcs másik fontos hatása, hogy a meginduló mikrobiológiai tevékenység hatására beéredik a talaj, amely szintén a vetésre való elõkészítését szolgálja. Már elsõ ránézésre is hatalmas különbségek mutatkoznak egy jól és egy rosszul elmunkált talaj között. Míg elõbbi bársonyos barna színû, addig utóbbi szürke, amikor megázik. Ez az alacsony oxigén-, ill. szervesanyag-tartalom következménye, és nyilvánvaló, hogy egy ilyen talaj nem jelent egészséges befogadóközeget az elvetendõ mag számára. Pedig a vetés mûvelete akkor kezdõdhet, ha sikerült a vetõmag számára egészséges befogadó közegként jellemezhetõ talajállapotot létrehozni. A vetés, mint mûvelet pedig legjobb, ha egy menetbõl áll, hiszen így érhetõ el, hogy „egy nedvesség” alatt el tudjuk végezni és minimalizáljuk a vízvesztést. Ez egymenetes vetõgépekre alapozott technológiát feltételez, hogy idõben szünet nélkül egymás után következhessen a nyitás, maga a vetés és a tömörítés. A menetszám növelése lazításkor, ill. szervestrágya-szóráskor „megengedett”, hiszen ezek további gépeket feltételeznek, így technikailag szükségessé teszik azt, ugyanakkor elõsegítik akkora mértékben a talaj szerkezetének, vízgazdálkodásában és általában életének javulását, hogy többszörösen kompenzálják a megemelt menetszám okozta esetleges hátrányokat. Ennek fényében Légrádi Miklós a következõ gépkapcsolatokat használja.





Betakarítás után szervestrágya-szórás, majd lazítás. Vetéselõkészítésre pedig mulcskultivátor és henger. Utóbbi nyáron Güttler-henger, õsszel pedig, nedvesebb talajon léces henger. Ezáltal érhetõ el, hogy az elvetett mag a talajban a helyére kerüljön és fixálódjon. A szaporítási folyamat alapja, hogy a termõhelyen megágyazzunk a magnak: biztos helye legyen, ahonnan elindulhat önálló útja. Ehhez elsõsorban arra van szükség, hogy a fejlõdõ növényke el tudja érni és hasznosítani tudja a víz- és tápanyagforrásokat. A tömörítés kiemelt szerepe a vetésben akkor érthetõ meg, ha átlátjuk, mennyire jelentõs, hogy az elvetett mag fixálódjon. Repce esetében ezért még vetés után is szükség lehet erre a beavatkozásra.



Szándékosan nem a vetésmélység kérdésével indítottunk, noha Miklós bátyámmal már régen megegyeztünk, hogy legközelebbi találkozásunkkor részletesen átbeszéljük ezt a kérdést. Mielõtt azonban kilyukadhattunk volna ide, látni kellett azt a szemléletet, amelynek alapján a vetés kivitelezésre kerül. Légrádi Miklós a felsõ 4–5 cm-es talajréteg gondos mûvelésében látja a vetésmélység megalapozását. Ha ebben a szintben sikerül egy nedves és jól tömöríthetõ talajállapotot létrehozni, jól fixálható benne a mag, a fejlõdõ növényke, majd növény pedig egy stabil pozícióból el fogja érni a talaj mélyebb rétegeiben található erõforrásokat. Ennek természetesen elõfeltétele, hogy ne legyen olyan káros tömörödöttség a talajban, amely akadályozná az átjárást a növény gyökere számára. Ebben az esetben úgy is fogalmazhatunk, hogy a 4–5 cm mélységû nedvességmegõrzõ talajmûveléssel elindíthatjuk a szaporítási folyamatot. Az optimális vetésmélység nem egy pontos számmal határozható meg, hanem azzal az alapvetéssel, hogy az a minimális mélység a megfelelõ, amelyben már folyamatosan nyirkos a környezet. A mély vetés mellett szólna, hogy akkor már nagyobb biztonsággal talál nedvességet a kikelõ növény, ugyanakkor jelentõs hátránya, hogy mélyebbrõl sokkal nehezebben tud kijönni. Ezért pártolja Légrádi Miklós a sekély vetést, amelynek viszont természetesen elõfeltétele a nyirkosság biztosítása. Kukorica esetében például 4 cm-es vetésmélységet is elegendõnek tart, kivéve, ha 5 cm-es mélységig a talajmûveléssel csírázásgátló gyomirtószer került a talajba, ilyenkor 6 cm mélységben kell vetni. Legaktuálisabb most arra utalni, hogy szeptemberben a hõingadozás miatt lecsapódó nedvességet kihasználva nyirkos talajfelszínt lehet létrehozni. A sekély vetés hozzáér ehhez, a mély viszont nem, de mélyen lévõ víz sem jut még el a vetéshez. Összegzésképpen azt mondhatnánk, hogy a jó vetés alapja a következetes talajmunka. A következetes talajmunka a jó talajszerkezettel mérhetõ le: „le lehessen tolni benne a botszondát” – fogalmazza meg Légrádi Miklós a mérõszámot. Sokszor egy jól lazult talajszerkezet nem is látszik fölülrõl lazultnak, ez fordítva is igaz lehet… Nem a feltalaj alapján kell tehát ítéletet hozni. Abba kell ilyenkor mindig belegondolnunk, hogy az ugarterületeken például soha nem szokott víztócsa elõfordulni, mert a talajmûvelés hiánya miatt nem jönnek létre olyan tömörödött rétegek, amelyek akadályoznák a talaj átjárhatóságát.





Érdemes továbbá néhány talajmûvelõ géppel kapcsolatban szerzett tapasztalatot is megosztani, hiszen ezek nagyban befolyásolják a jó vetéselõkészítést. Az aprítóhengerrel felszerelt kultivátor feldobja a talajt, amely ettõl kiszárad. Ezért sokkal elõnyösebb éjszaka végezni a talajmûvelést ezzel az eszközzel, amikor nincs szárító levegõ. Ezzel szemben a fésûs kombinátor nem röpteti fel a talajt, ezért durvább talajfelszínt hagy maga után, de nem szárítja ki a talajt.



Légrádi Miklós talán legfontosabb eszköze az a mulcskultivátor, amelyet saját tervei alapján gyártott a lengyeltóti Ferro-Flex. Ez fel van szerelve egy baktériumtrágya-szóró tartállyal, amelynek kijuttatása fontos szerepet játszik mulcshagyó talajmûveléskor a talajélet beindításában. Tartalmaz egy további tartályt is, amellyel a szklerotínia és fuzárium elleni szereket lehet kijuttatni. Az eszköz további különlegessége, hogy egy aprómagvetõ szerkezet is elhelyezkedik rajta, hogy a talajmûveléssel egy menetben el tudja vetni a mustár zöldtrágyát. A kultivátorkapák mellett pedig elengedhetetlen része a henger és az egyengetõpálcás szerkezet, amely bedolgozza a magot a talaj felszínébe, majd a mûvelést lezáró Güttler-henger.



Arról az általános tapasztalatról sem szabad továbbá megfeledkezni, hogy míg a délben mûvelt talaj teljesen kiszárad, addig az éjszakai nyirkos körülmények között mûvelt még délben is nyirkos… Ezzel kapcsolatban már a télen megfogalmazta Légrádi Miklós a legutóbbi vele készült cikkben, hogy azért szerelhetõek nagy reflektorok a modern erõgépekre, hogy azokkal éjszakai mûszakot is nappali körülmények között lehessen végezni… Ennek eredményeképpen pedig reggel nyirkos földbe lehet vetni.





Biblia példával kezdtük, így azzal is zárunk, hiszen mint Légrádi Miklós bátyám is leszögezte, egy adott technológiai folyamatot úgy tudunk igazán megérteni, ha megalapozzuk a filozófiáját. Minden helyzetre igaz számadatokat nem lehet kidolgozni, ezért arra kell törekednünk, hogy olyan tudás birtokában legyünk, amelyet használva minden helyzetben megtalálhatjuk a legjobb megoldást. A záró példa pedig úgy hangzik, hogy Keresztelõ János sem hiába keresztelt vízzel és nem homokkal. A víz a szaporítási folyamat alapja, mint ahogy az egész emberiség létezése is elképzelhetetlen lenne nélküle.





Benedek Szilveszter